Ősi magyar népművészeti stíluselemek
A magyar népművészetre az egyszerű, világos és átlátszó dialektika a jellemző. Ember- és mitikus alakjait különböző geometrikus formákba vagy virágmintákba rejti. A természet a maga változatos forma- és színvilágával szembesül ebben a művészetben az örök emberi értékekkel: a képzeletvilággal, az absztrakciós képességgel és a misztifikáló hajlammal. Azzal, hogy az ember - a népművész - alkotásába mindig belead egy kicsi önmagából is, egyéni színt, személyes varázserőt ad az előállított tárgynak, Minthogy azonban egyetlen alkotó sem lehet független az őt érő hatásoktól, a népi alkotó is kompiláló, mert népi csoportja érdeklődését, lelkivilágát és társadalmi ösztönzőit helyezi át a tárgyba, de azokban az emberiség örök értékei is ott vannak; átszüremlenek az egyén és a nép zsilipjén.
- A szalagfonat ősi jelkép, tulajdonképpen két kígyó összefonásából keletkezett. A szalagfonatokat mint az isteni végtelen erő megtestesítőit kell látnunk. A magyar mitológiában a kígyó jó állat, a ház lakóinak őrzője, amely üdvöt és szerencsét hoz; benne lakik az ősök szelleme, ezért megölni nem szabad. A kígyó ősi időktől fogva termékenység-szimbólum is, ezért kígyófejesek a női karkötők, de jelkép is, mert bőre változtatja színét.
- S-alakúan kunkorodó levélformák az állatok szarv-alakjaiból keletkeztek. A kacskaringók Altai vidéki állatstílus növényformává stilizált motívumai.
- A kettős kunkor vagy bajuszalakú kettős levélformák felett lándzsa- vagy függő csepp alakú formát is találunk, belül egyszerű körrel vagy pávaszemmel való tagolással. A kettős kunkorral a középső levél összeolvadhat.
- A rozetta, rózsácska gyakran fordul elő honfoglalás kori kerek ruhadíszek közepén. Vannak olyan szív alakú formák is, amilyenek az altaji állatstílus motívumaiból fejlődött.
- A virágok modellálása során a sziromlevelek állását gyakran - főleg a népi kézimunkáknál - csak egy-egy kereszttel jelölik. A négyzetbe rajzolt dőlt kereszt férfiszimbólum, amely forgást ábrázol szemben az egyenesen állóval, amely mozdulatlanságot érzékeltet. A kereszt állhat körben is, amely szintén a forgást sejteti. A forgókereszt gyorsan forogva egy kör benyomását kelti, a kör pedig mágikus jelentőségű, amely a népi élet szinte minden területén ma is fellelhető.
- A spirál a körrel, mint elemi alakzattal rokon és lényegében bezáratlan körök sokaságából áll. Így a spirál térben elképzelhető átvágott és eltolt körök összességének tekinthető, amely ezáltal képessé válik a mélység és a magasság érzékletes ábrázolására.
- A szem-dísz. A mag ősi termő erőt jelent, a szem viszont fenntartó isteni erőt.
- A páva a halhatatlanság jelképe, holott eredetileg csak a griff, az örök fény, a világosság volt a halhatatlanság szimbóluma.
- A pálma az "istenfa" alkotója, mert olyan fa, amelyet az ember mesterségesen termékenyít meg oly módon, hogy a hímporzóval behintik a termővirágot. Az életfa vagy istenfa azt a képzetet jeleníti meg, hogy az Isten a fában lakik.
- A gránátalma termékenység-szimbólum, amely a mi Boldogasszony-kultuszunkban is megjelenik.
- A galambok eredetileg az ősi Boldogasszoyny jelképei voltak.
- A napjel. A természetben élő emberek nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a természet erőinek. Az ember korán rájött arra, hogy élete legfontosabb tényezőit - a meleget, a világosságot - a Naptól kapja, ezért mindig tisztelettel tekintett ezen égitest felé. Népművészetünkben mélyen konzerválódott a napjel szinte minden formája. A napjel ősi tartalmát ugyan a magyar nép rég elfeledte, de formáját hagyományaiban mélyen konzerválta. Ősi hitregénkben csodálatos szarvas jelenik meg; homlokán fénylik a felkelő Nap, szarva hegyén a Nap fénye megannyi csíkban tündöklik. Tiszteletének tárgyát először kör alakkal ábrázolta; ennek horgas sugarú kör stílusváltozatát a nép "forgórózsának" mondja; ugyanezt a jelet megtaláljuk Kínában és a belső-ázsiai szőnyegeken. A szőnyegszövés technikája alakította ki a "horogkereszt" alakot, amely a csángóknál éppolyan formában jelenik meg, mint Ázsiában. A napjel összetettebb stílusváltozatai is ismertek. Így a székely porszarukon rajta van a napkorong tagoltabb formában, széléből a sugarak örvényszerűen csigavonalas gomolyban csapnak fel. Ilyen napjel díszíti a kínai és belső-ázsiai díszkapukat, kolostorok gerendáit, de a székelykapukat is. A csángó-, a kalotaszegi-, és a székely kapu keleti rokonságát nemcsak szerkezeti, de napjel díszítéses formái is megerősítik. Népünk nemcsak regős énekeiben őrzött meg a Nap csodálatára vonatkozó jelképeket, de a napfordulókor tartott turkajáráskor az ősi jelek rajzolásával is. Ilyenkor teheneik oldalára kerek napjeleket rajzoltak, hogy a mindent éltető Nap viruló erőben és egészségben tartsa meg hasznos jószágaikat.
- A nemek ábrázolásában a népi nyelv kerüli a durva megfogalmazásokat; azokat virágnyelvbe rejti. A virág vagy virágkomponens lehet nő vagy férfi. Ilyenkor csak a bennük található szimbólumok jelzik a nemet. Gyakoribb női szimbólumok a kör alak különböző formái; szimpla, dupla, legbelül maggal, vagy hálóval kitöltött kisebb kör vagy csillag, rombuszformák, szilvamag stb. Férfiszimbólumok: dőlt kereszt, de előfordul álló kereszt formában is. A nemi egyesülést a rombusz alakban vagy körben álló dőlt kereszttel egyesítve jelképezi. Ha az alakokat virágokba öltöztetik, a leány lehet rózsa, búzavirág, egész növény vagy bármilyen más virág, de az égitestek analógiájára Hold, csillag is. A terhes asszonyok analógiásan megvastagodott növényi elemek, a magzatot (szív, háromlevél, kisméretű leveles ág, kis tulipán) mindig magukban hordják, és nemritkán társulnak a beteljesedett szerelem jelével.
- Szerelmi jelképek a magyar népművészetben. A népművészet a szerelmi jelképekben rendkívül szókimondó, ennek oka a természethez való közelség, a "természetes képmások" kézenfekvő használata, mint amilyen a szív és a tulipán. A liliomfélék - köztük a tulipán - a tavasz hírnökei, s mint ilyenek alkalmasak voltak a nőiesség, általánosítva a szerelem jelképes jelölésére. Ezért kerülhetett rá a tulipános ládára, az eladó leányok legfontosabb vagyontárgyainak az elejére. Érdekes, hogy a motívum tulipánt elnevezése egy t-vel több, mint a virág neve, és a legtöbb esetben csak távolról hasonlít virágra, valójában két egymásnak fordított S-ből kialakított jelet ábrázol.
- A szív a szeretet, a megértés, az odaadás jelképe a legkülönfélébb kultúrákban. A szív a burjánzó erejéről ismert borostyán leveléből stilizálódott motívum, és így alkalmas a szexualitás és a testi szerelem kifejezésére. A tulipán és a szív jelképkapcsolat a nő-férfi szembenállás és fizikai különbségek megfogalmazása. Ezért igen gyakran egymásba rajzolják a két jelet a szerelmi ajándékokon. Ilyenkor a tulipán a nőiesség, míg a szív a férfi jelképe.
- Az életfa - erről az előzőkben már szó esett - belső-ázsiai motívum. A földi világot kapcsolja össze a földalatti és a mennyei világgal.
- A szarvasábrázolás. Az ázsiai nagyállattartó népeknek a szarvas sokoldalú élményt nyújtott. A velük való találkozás olyan szarvaskultusz kifejlődéséhez vezetett, amely hitéletüket, mítoszvilágukat mélyen áthatotta. E népeket a "csodaszarvas" csalogatta szebb tájak és jobb legelők felé. Még a túlvilágra is nem egyszer szarvas vitte őket. A megélhetés, a bőség, a gazdagság és a termékenység elválaszthatatlan segítőtársa lett az a csodálatos állat, amelyhez egészen közel sohasem sikerült kerülniük. Őseink levédiai csodaszarvas-mítoszával szinte teljesen azonos szarvasűzés-jelenet látható a dunhunagi 249-es számú Kr.u. III-IV. századból származó barlangtemplomban. Ősi mítoszvilágunkban egy-egy villanásra feltűnő lényében népünk jólétét, az évente levetett agancsa miatt újjászületését vélte felfedezni. A szarvak az erőt, a becsületet, a termékenységet, a szarvasok pedig a hosszú életet és az újjászületést jelképezték.
- A sárkány-ábrázolás. A sárkányt a kínai ember képzelete hasznos és félelmetes állatok formáiból, a szarvasból, az ökörből, a tevéből, a nyúlból, a halból, a vércséből, a kígyóból és a tigrisből alakította ki. Amint a kínai nép a tenger háborgó mozgásából a mitikus sárkányt látta, úgy az ázsiai lovas népek a zivatarfelhő örvénylő, kígyózó mozgásában jégesőt és villámokat szóró sárkány képét vélte felfedezni. Majd ezt a hiedelmet nyugatra vándorlásával magával hozta. A magyarság hiedelemvilágába a sárkány olyan mélyen beleivódott, hogy azt csakis azon területről és azon nép(ek)től vehette át, ismerhette meg, amelynek hitvilágában a sárkány központi szerepet játszott. És ez a nép a Kínai Nagy Fal keleti oldalán élő kínai lehetett - volt. A mai napig ott találjuk népmeséink sárkányt lovagló garabonciás diákjában és a székelykapu tetődíszítésein. Általában mesebeli, egy- vagy többfejű jóakaratú lény, amelyet tisztelni kell, ha megjelenik az emberi világban. Maga a "sárkány" szó más népek nyelvében nem fordul elő, legfeljebb szomszéd népeinknél (románoknál, szlovákoknál és ukránoknál) annyiban, amennyiben ezt tőlünk vették át; úgymond ez Európában magyar eredetű.
Az ősi magyar kultúra továbbélés népművészetünkben
Kelet és Nyugat között sajátos helyet foglal el a magyar népművészet. Nyugattal szemben megőrizte keleti eredetiségét, Kelettel szemben viszont felszabadult a megrögzött formák nyűgétől. Elvont díszítményeire nem mértani számítás a jellemző, hanem az ötletesség, a fordulatosság, a keleti elemek összeszövésének gazdag változatossága, a keleties álomszerűség és végül: a stíluskötöttség betartásán belül a szervetlen elvontságból való szabadulás igyekezete, mely a mértani jellegű díszeknek is kézzelfogható, növényi értelmet szerez. Díszítőművészetünk a természetből meríti ötleteit: növényeket, állatokat elevenít meg és ezeket leegyszerűsíti.
- Népi díszítőművészetünkre jellemző az ötletszerűség, vagyis a kiszámítottság hiánya. Második jellemzője az ösztönös képzetekből szigorú stíluskötöttségen belül termett gazdag változatosság. Harmadik jellemzője a virágok szeretete, s a természet mélységes átérzése, ami nem a természetutánzásban nyilvánul meg, hanem a természet megálmodásában, csodálatos természet megalkotásában, minden mesterségestől való tartózkodásban és az értelmetlenségeket kerülő józanságban.
- Népi díszítményeink elrendezését a szerkezeti érzéken kívül a vonalakban jelentkező indulatok, érzésbeli törvények és ösztönös követelmények szabják meg.
- A szorosság, zsúfoltság következménye olyan magyar sajátság, ami végigkísérhető a legtöbb magyar díszítmény vonalrendszerén. A nép díszítményei nem arra valók, hogy elemeiket megszabályosítsuk és újra összeállítsuk, hanem hogy elismerjük a szellemükben, s a bennük található magyar értékeket, ötleteket, észjárást érvényesítsük a polgári élet követelményeinek megfelelő feladatokban is.
- A magyar népművészetben különösen hangsúlyosak a párhuzamok által kihangsúlyozott ívek és az irányok. Az elsimító átmenetek helyett a magyar a díszítménytől is azt a határozott tagozottságot követeli meg, amit a beszédben is követ: nem vonja össze a hangokat, hanem minden betűt határozottan kimond. A bizonytalanság és a lazaság kerülése jellemző a népművészeti munkák mintáinak elrendezésére.
- Népművészetünk elkerüli a középtengely merevségét. A hosszú középszár merev egyenesének az elkerülése a magyar nép természetes díszítőérzékének nagy kiforrottságára vall.
- Akkor erős bárminek a díszítőjelleme, ha vagy határozott különbség emeli ki, vagy határozott ismétlés követi.
- A díszítmény azért tagolja a felületet, hogy megélénkítse. A magyar népművészet a kuszáltságot ugyanúgy gondossággal kerüli, mint a vonalak lazaságát.
- Ha világos foltot teszünk sötét háttérbe, élesen kiválik, nincs égő fénye. Ha ellenben átmeneti rétegeket, mintegy fényudvart kap a díszítmény, akkor tompa fénnyel ég, mint a lámpás a ködben.
- Különböző díszítésű és díszítetlen rétegek szélességének egymáshoz való arányában, a tömörített dísz és a puszta területek elosztásában, elrendezésében monumentális díszítőerőt fejt ki a magyar. A magyar népművészet hatalmas díszítőereje a helyes arányérzékből következik, amely megszabja, hogy különbözőképp díszített, vagy teljesen díszítetlen területek egymáshoz képest mekkorák legyenek és hogyan oszoljanak el.
- A szerkezet hangsúlyozása különösen a viseletben szembetűnő. A magyar a redőzetet határozott, tömör párhuzamokba szereti rendezni. Kendőket a magyar nő is hord népviseletében, de nem pongyolán, hanem határozott elrendezésben, olyanformán, hogy az is ütemes tagoltságot adjon.
- A magyar népművészet az öltözködésnél kiaknázza a vonalak hatását. A derék karcsúságát hangsúlyozza az, ha a ruha vonala a derékban élesen megroppan és alatta kiugrik. A női felsőtest karcsúbbítására szolgál a szélesen szétálló szoknya, mint kiemelő ellentét, s egyben a vállat is kisebbnek tünteti fel széles harangjával, ezért vesz fel egymásra sok szoknyát a magyar nő. A férfi is tudja, hogy férfiasabb a váll vitézkötéses atillában, mert a vízszintes párhuzamok szélesítik a mellet.
- A magyar népi viselet nem tarka, hanem komolyan és ünnepélyesen színes.
"A díszítőerő lelki törvényeit hatalmas érzékkel érvényesíti a magyar. Jellemzője az erő, a nyugalom, a nagy puszta területek fakóságának és a zsúfolt aprózások tüzének komoly ellentéte, a határozatlan, érzelgős vagy nevetgélő színhatások férfias elkerülése. A magyar díszítmény nem tarkálló csokor, nem érzelmes vallomás, hanem a népvándorlás porán nőtt bokor, kiaszott legelők szélére zsúfolt erdőség, tarlók véghetetlen fakó izzásában az útszéli fa fekete árnyéka, a mezsgyék virágos élénksége, a hétköznapok hosszú egyhangúsága után a vasárnap öröme, a magyar sors sok megpróbáltatásában az erős jellem töretlen derűje. Csak nagy tisztelettel közeledhetünk hozzá" (Fáy Aladár, 1942).
A népművészet fölhasználásának helyes útja nem az, hogy a nép díszítményeit egyszerűen átmásoljuk polgári tárgyakra, sem az, hogy a nép díszítőelemeit idegen szellemű tervekbe kényszerítsük, hanem az, hogy aknázzuk ki egyetemes emberi értékeit, s oly nemzeti stílust alakítsunk ki, amely a szellemében és díszítőerejében magyar gyökerű. Minél mélyebben merülünk el népművészetünk ízlésvilágában, annál jobban ráismerünk benne a magunk eredeti ízlésére és egész jellemére.
ÁRPÁD NÉPE
Milyen a magyar ember?
Kiszely István
Európai megjelenésünk annak idején nagy riadalmat keltett az indoeurópai világban.
Bölcs Leo bizánci császár szerint: a magyarok a munkát, a fáradtságot, az égető
meleget, fagyot, a hideget, minden nélkülözést tűrnek. Szabadságkedvelők és
pompakedvelők.
Gardizi szerint: bátrak és tekintélyesek.
Mihály szíriai pátriárka szerint: becsületesek, őszinték, életfenntartásukban
okosak... nem szeretik a sok beszédet.
Ottó freisingi püspök megrettenve ír a magyarokról: külsejük marcona, szemeik
beesettek, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár. A sorsot kell
vádolni vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás
ország birtokba vételét megengedte. Európa ezt a sajátos megítélésünket napjainkig
megtartotta.
Bertrandon de la Brocquiere 1433-ban a magyar nők szépségét dicséri.
Montagu Mária 1717-ben megjegyzi: az összes bécsi szépség Magyarországból került ki.
Beudant 1818-ban így jellemezte a magyarokat: A magyarok úgy látom, még megőrizték a
magyarországi síkságokon azokat a sajátos jellegeket, amely megkülönbözteti őket más
népektől.
Rónay Jáczintnál ezt olvassuk 1847-ben: Egy nemzet sem buzog oly hőn nemzetisége
mellett, mint a magyar, mégis egy se fogadja olyan könnyen, mondhatni könnyelműen az
idegent, és mindent, mi idegen, mint éppen a magyar.
Paul Topinard és Paul Broca 1881-ben kiadott első antropológiai kézikönyvében ez áll
a magyarokról: A magyar családok arczvonásai a legszebbek közé tartoznak egész
Európában.
Hans Norman 1883-ban így ír a magyarokról: ... A magyarok jó alkatúak, kemény
izomzatú nemes emberek, mintegy márványból faragottak...
A szerzők érdeküktől és politikai hovatartozásuktól függően hol rosszat, hol szépet
írtak rólunk; egyikük sem maradt meg az általánosságoknál. Mégis mi az, ami a
magyarokat elkülöníti Európa minden más népétől? Belső-ázsiai, minden európai néptől
idegen származása. A lovas népek szabadságszeretete az, hogy kevésbé kényszerül egy
zsarnoki rendszer uralma alatt maradni, mint egy korán megtelepült nép. Egy lovas
nép szélesebb látókörű, világot látottabb, megértőbb, nagyvonalúbb és türelmesebb,
mint az állandó helyhez kötött lakosság. Az ősi lovas népek az idegenekkel szemben
szabadon, önérzetesen viselkednek... Mivel őseink szállásterületei nagyobb
távolságra voltak egymástól, így mindig örültek egy magukfajta megérkezésének,
szerették - ma is szeretik - és megbecsülik a vendéget, az idegeneket is szeretettel
befogadják, mert nem féltik azt, amiből nekik bőven jutott. E nép önzetlensége talán
a történelem folyamán való mindenkori jólétének tudható be. A Kárpát-medencében
igazán ínség - mint Angliában a burgonyavész idején vagy Szászországban - sohasem
volt, mert ez a nép mindig bővelkedett állatokban és mezőgazdasági terményekben.
Befogadtuk az idegent, amikor arra szükség volt. Jól érezte itt magát a szlovák,
sváb vagy szerb származású magyar - mindegyik "magyarnak" vallotta magát, hiszen
soha egyetlen népet ki nem rekesztettünk. A magyar befogadó nép volt - és az is
maradt. Amikor a délszláv háború idején arról volt szó, hogy befogadjuk - élelmet és
otthont adjunk - a nyomorult menekülteknek, amit a gazdag "nyugati" országok sem
tettek meg - egyetlen interpelláció sem hangzott el ez ellen a parlamentban.
Régebben az alaki (morfológiai) tulajdonságokban, a külső megjelenésben keresték a
magyar sajátosságokat. E területen Bartucz Lajos antropológus professzor írt
időtálló munkát 1936-ban A magyar ember címmel. A rendelkezésünkre álló, még
viszonylag kevés honfoglalás-kori csontvázon és az élő lakosságon végzett vizsgálat
alapján elemezte a magyarság keleti elemeit, amelyek dominánsabbak az európai
jellegekkel szemben...
A magyar nemzet az ittmaradt őslakosságból, a honfoglalás előtt ugyancsak Keletről
érkezett hunokból, avarokból, a félmilliónyi honfoglaló magyarból és a későbbi
betelepítettekből és betelepültekből alakult ki, mégis dominánsai megmaradtak azon
alaki, megjelenési formáink (típusaink), amelyek Európában csak a magyarokra
jellemzőek. Ilyen belső-ázsiai, törökös magyar típus a ma is 30 százalékos
gyakorisággal előforduló turanid típus (169 cm-es átlagos férfitermet, erőteljes
járomcsont, egyenes orrhát, viszonylag kis szem, ritka szövésű, egyenes szálú
sötétbarna haj, sötétbarna szem; a kis- és nagykunok jellegzetes megjelenési formája
ez), a kb. 12 százalékban előforduló pamíri (gondoljunk a hosszú, szikár arcú, nagy,
egyenes orrú alföldi parasztságra, vagy akár Arany Jánosra) és a 4-5 százalékban
előforduló erősen kiálló, kissé görbült orrú, szikár, erős járomcsontú taurid
típusra. Sokan a kelet-európai területen felvett szőke, kék szemű, erőteljes
járomcsontú és pisze orrú keletbalti típus is részben a magyarokhoz kötik. A
magyarok ősi fiziológiai, élettani tulajdonságai közé tartozik az Európában részben
már csak nálunk előforduló tejérzékenység (ezért őseink nem ittak tejet, hanem a
tejfehérjét kicsapatták, kumiszt, joghurtot, aludttejet és sajtot fogyasztottak)...
Őseink élettani tulajdonságai közül elsőként a vérsavóban lévő
ellenanyag-tulajdonságokat (markereket) vizsgálták. Ugyanis ha egy népen belül
szelekciós vagy egyéb populáció-genetikai mechanizmusok működésének hatására a
Gm-tulajdonságok egy bizonyos gyakorisága kialakul, akkor az nemzedékről nemzedékre
átadódik, megőrződik. A magyaroknál előforduló markerek Európa egyetlen népénél sem
találhatók meg; legkeletebbre Kelet-Turkesztánban az ujgurok és a jugarok hordozzák,
ami immunológiai rokonságot feltételez. Ez a marker nem fordul elő a finneknél, az
ősi ugor népeknél, de szórványban megtalálható a mai finnugor népeknél, ami kizárja
a finnekkel és az ugor népekkel való élettani rokonságot, de bizonyítja azt, hogy
őseink átvonultak azon a területen, ahol a mai finnugor népek éltek. A népek közötti
rokonság legújabb kutatási területe a DNS-lánc oldalláncainak azonossága; e téren
nagy nemzetközi összefogással Piotr Weglenski genetikus professzor, a varsói egyetem
rektora publikált a markerekhez hasonló eredményeket.
1989-ben Czine Mihály előszavával... megjelentet egy kötet, Mi magyarul vagyunk
emberek címmel. E kötetben az élet minden területéről érkező szerzők kelet-nyugat
közti híd szerepünkről írtak és a kovász szerepére látnák érdemesnek és alkalmasnak
a magyarságot. Pozsgay Imre írja: Ha a nemzet saját indentitásában nem tud
megerősödni... akkor a nemzet csak bérmunkása lehet a világnak és soha nem lesz
önálló tényezője a világpolitikának...
Mi mások vagyunk, mint Európa minden népe; nem jobbak, nem rosszabbak, hanem mások.
Ezt a másságot vállalnunk kell és meg kell őriznünk, hiszen csak addig él egy
nemzet, amig van hagyománya (Széchenyi István). Talán egyetlen európai nép sem tudta
megtenni azt, amit a magyarok, hogy nemcsak ősi kultúrájukat, nyelvüket tartották
meg, hanem viselkedési formáikat is. Ezt kell tovább adni utódainknak, mert az
uniformizálódó liberális világ éppen ettől akar megfosztani bennünket: a sajátostól,
az egyeditől, az ősitől, az egyedülállótól.
(Magyar Demokrata, V. évf. 17. szám, Budapest 2002. április 25.)
"Milyen a magyar ember" kérdésre a válasz: MAGYAR. E jelző elkülönít minket minden
más európai néptől. Más a származásunk, más a testalkatunk, mások az élettani
tulajdonságaink és más viselkedésünk és érzelemvilágunk.
A jurta a vándorló nomádok, így a honfoglalás előtti magyarok praktikus lakóépülete volt. A nagyállattartó közösségekhez köthető életforma során alakult ki ez a rácsos falú, kupolás tetejű, nemezzel borított, sátorszerű építmény. A jurta jelentősége abban állt, hogy szétszerelve könnyen tovább lehetett vele vándorolni, ami az évszakok változása által meghatározott sztyeppei életmód (téli–nyári szállás), a költözködés szempontjából rendkívüli fontossággal bírt. A jurta kör alakban felállított rácsos fala, a „kerege” – amely állati inakkal összefogott falécrács táblákból állt – tartotta a körülbelül tetőléc keresztmetszetű lécekkel középre igazított kör alakú füstnyílás keretet, amit építéskor az „istenfának” nevezett villás alakú rúd tartott. A „kerege” köré szorosra feszített kötél biztosította, hogy a jurta az „istenfa” kivétele után nem rogyott össze. A bejáratot egy szőnyegajtó takarta, rendszerint nemezből készült. A vándorló nomádok hite szerint a jurta küszöbére tilos volt lépni, mert a küszöb alatt alvó házi istenek (szellemek) felébredtek és bajt hoztak a családra. Ez a babona még napjainkban is fellelhető a magyar családok között. A jurtában az ajtóval szemben helyezkedett el egy kezdetleges oltár. A jobb oldalon volt a férfiak helye és a család vagyona, bal oldalon pedig a nők és a főzéshez szükséges készletek, ételek kaptak helyet. A jurta közepén pedig maga a szabad tűzhely került elhelyezésre, amin és amellett a megfőzött ételek, illetve akkor használt edényeket helyezték el. A szabad tűzhely égésgázai a jurta tetején elhelyezett füstnyíláson keresztül távoztak a szabadba. A füstnyílást a tűzhely használatán kívüli időszakokban nemezzel letakarták, letakarhatták. Az épület hőtartó képességét a „kergére” felkötött nemezlapokkal fokozhatták, ha több réteget erősítettek egymásra. Meleg időszakokban a nemezburkolatot feltekerték, felhajthatták, vagy vízszintes irányban árnyékolóként botokkal kitámaszthatták a szellőzés segítése érdekében. A padlózatot, a földet rendszerint szőnyegekkel, nemezlapokkal burkolták. Ennek minősége, díszítettsége és mennyisége a gazda módosságát is mutatta.
Katonáné Margit kommentelte 9 éve
Kedves Klubtársak! Szeretettel meghívunbk titeket is és ismerőseiteket is a testvér-...
Szerinted?peter jolan kommentelte 8 éve
A nyakék mintáját szeretném elkérni, ha van lehetőség. peterjolan@yahoo.com.Előre is ...
Szerinted?